A nagy vadnyugati kör

A híres Vadnyugat. Körutazás az Egyesült Államok északi, nyugati és középnyugati részén.

 Budapest-Frankfurt-Los Angeles-Buttonwallov (California)

Indulás Budapestről – Még a cipőmet is levetették Frankfurtban – Az égben hízó diáklány – Akadályverseny a Tom Bradley repülőtéren – Csúcsforgalom amerikai módra

Meleg júliusi nap volt, az indulás még zökkenőmentesen ment, Budapestről 10.20-kor startolt el a német légitársaság járata egészen Frankfurtig. Az első megpróbáltatások repülőtéri biztonsági intézkedésekkel kezdődtek, amelyek a 2001-es merénylet után még mindig nagyon szigorúak voltak. (Az összevont szemöldök-effektus a mai napig sem csökkent, bár ha belegondolok, hogy a floridai kormányzó partijára simán besétált egy ál-Oszama, akkor hatásfoka könnyen megkérdőjelezhető.) Jellemző a helyzetre, hogy volt, akinek még a cipőjét is levetették a marcona biztonságiak. Fel kell készülni arra is, hogy a vízum érvényességét még németföldön nagyon hosszan ellenőrzik. Hogy mit tapogatnak rajta, fogalmam sincs, még ha vak írással lenne nyomtatva, érteném.

Némi várakozás után tehát bejutottam a gépbe, ahol az 53K ülés volt az enyém, tehát hátul foglalhattam el piciny birodalmamat. A fedélzeten amerikai iskoláscsoport okozott hatalmas ribilliót, mellettem egy kövér pattanásos tini üldögélt, aki egész úton hozzám se szólt, ellenben végig csipszet evett, amitől hízhatott vagy 3 kilót a 11 órás repülőút alatt.

Az “akadályverseny” Los Angelesben a Tom Bradley Nemzetközi Repülőtéren folytatódott. Szinte hihetetlen, de a repülőgép leszállása után még 2 órával sem voltam kint a szabad levegőn, mert egyszerre sok járat érkezett meg a kora délutáni órákban. A sorban állást követően a beléptető tiszt szinte rám sem nézve ütötte be a hat hónapot az útlevelembe, mehettem, itt van Amerika!

Különben amikor az ember megérkezik az Államokba, rögtön olyan érzése támad, mintha egy örökké mozgó gépezetbe jutna be. Hogy ezt marhaterelő masinának, vagy robotoknak álcázott fakabátok projektjének nevezzük, édes mindegy. Kilépve a repülőgép ajtaján azonnal terelni kezdtek, s így jutottunk el a beléptető tiszthez, de míg ez bekövetkezett, addig jó adag türelem és empátia volt szükséges. Rikoltozó fekete asszonyok kiabálnak, hogy melyik sorba állhatunk be, a határőr pedig – ha úgy hozza úri kedve – két pecsételés között jobb esetben tesz egy kétbetűs kitérőt (WC), rosszabb esetben szendvicsért megy, s még azt is megnézhetjük, miként tesz rá hatalmas adag mogyoróvajat a kenyérre – miközben mi sorban állunk…

A legendák gyakran nem igazak, a rémhírek pedig szintén nem. Ha valaki az igazat írta odafent, a tízezer méteres magasságon kiosztott két nyomtatványra, valamint nincsenek hamis szándékai, nyugodtan juthat be az Államokba. Nyugodtan, csak kissé lassan. (A sorban állás művészetét Amerikában szerintem a szovjetektől lesték el kémműholdon.) A következő (angolul feltett) kérdésekre azonban mindenképpen jó, ha felkészülünk: “Meddig akar maradni Amerikában?” “Mi a foglalkozása?” “Milyen célból jött az Államokba?” – itt lehetőleg hallgassuk el, ha feketemunkára készülődünk.

Tehát csak az igazat és figyeljünk jól, elvégre ahány tiszt, annyiféle kiejtés. Akik úgy okoskodnak, hogy a női smasszerek elnézőbbek, tévednek, engem mindig a női kérdező biztos kergetett őrületbe.

A belépés után, ha valaki továbbutazik egy másik amerikai városba, le kell vennie a csomagját a körbeforgó szalagról, majd miután átvitte azt a vámon, egy másik gumicsíkra teheti vissza a pakkját. De el ne felejtse, különben miközben megérkezik Alaszkába, a csomagja még mindig Los Angelesben kering, s joggal teheti fel magának a kérdést: miért éppen Alaszka?

Innen már csak egy újabb sor következett a vámnál, majd végre kiléphettem a terminál ajtaján. A vámosok különben csendes és nyugodt emberek, csak némi dugi élelmiszerrel és a szaglókutyák ugatásával lehet őket kizökkenteni nagy révedezésükből, de jaj annak, akinél jelzett a blöki.

Los Angelesben nagyon könnyű dolog kocsihoz jutni. A reptér ajtaja előtt – mint többi amerikai légikikötőben - számtalan sávon köröznek azok az ingyenes autóbuszok (shuttle bus), amelyek a cégek telephelyére viszik az utast. Arra azért vigyázzanak, hogy ha a Dollar-nál foglaltak kocsit, akkor ne az Avis-buszra szálljanak, de erre talán inkább az amerikaiakat kellett volna figyelmeztetnem. A buszokat – mint Budapesten a taxikat – le kell inteni, máskülönben továbbszáguldanak, hiába szobrozunk a megállóban. A gépkocsivezető nagyon udvarias, azonnal felkapja a nehéz csomagokat is, majd a mintegy 5 perces menet végén előzékenyen tartja a markát borravalóért, és nem szereti az aprópénzt. Készüljünk fel arra is, hogy ezekben a buszokban csontig hatol a hideg, és ordít a zene. Szerencsére nem San Franciscóba, csupán a néhány mérfölddel odébb lévő céghez megyünk, így ezek a megpróbáltatások csak a gyengébb idegzetűeknek, valamint a megfázásra hajlamosaknak jelentenek áthidalhatatlan problémát.

Máris itt vagyunk a telephelyen. Az előzetes foglalással mintegy 10 perc alatt a kezemben volt a piros Dodge Neon kulcsa. Természetesen 6 dolláros biztosítást kötöttem. Mikor mindezzel megvoltam, már este 6 óra lett és végre elkezdődhetett a túra érdemi része. Igen ám, de Los Angelesben ez az időszak a délutáni csúcsforgalom kellős közepe, így az észak felé vezető 405-ös úton araszoltam a 6 sáv bármelyikében (szabadon választott, de egyik sem megy), és bizony csak messze a várostól csökkent a forgalom. Aki először autózik ilyen sztrádán, biztosan dermedve nézi ezt a hihetetlen autómennyiséget (Los Angelesben 12 millió gépkocsi közlekedik naponta), de hamar megszokja az ember. Az viszont érdekes, hogy a vezetők nem anyáznak, nem villognak, türelmesek és kedvesek, udvariasak. Még akkor is, ha órák óta egy helyben állnak. Ugyanakkor azt is elvárják, hogy mi is legyünk előzékenyek velük szemben, vegyük fel a forgalom ritmusát. Nem fognak ugyan letolni az útról, de azért ne tartsunk fel több millió embert. Elvégre az mégsem lenne szép dolog, ha miattunk hűlne ki otthon az almás pite, vagy a pótmamáknak (babysitter) túlórázniuk kellene.

Ha nem csak nézve, hanem látva is haladunk, arra leszünk figyelmesek, hogy a legbelső sáv a “Carpool” nevet kapta. Ennek főleg a reggeli és délutáni csúcsforgalomban van jelentősége, ekkor azok a kocsik mehetnek itt, amelyekben kettő vagy ennél több személy ül. Ne is próbálkozzunk azzal, hogy magányos farkasként vágunk neki ennek a sávnak, bár úgy nem járunk, mint Piroska farkasa, azért a büntetés komoly pénzeket emészthet fel.

De most már vissza a 405-ös útra, amely nem sokkal később beleolvadt a 5-ös államközi autósztrádába. Ez az út észak-dél irányban szeli ketté az Egyesült Állomok nyugati oldalát, azaz egészen a kanadai határig ér fel.

Miközben ment le a nap, egyre forróbb lett a levegő, ennek a jelenségnek pedig az a magyarázata, hogy az autópálya átvezetett a Pacific Range hegyei között, majd egy félsivatagos medencébe ért, ahol szinte megszorult a nappali 40 fokos levegő. A forró estében (Surda jutott eszembe, meg a szél – na ez utóbbi itt nem volt…) egyre több gumiabroncsroncs került az útra, amelyek nagyon balesetveszélyesek. Igaz ugyan, hogy a többségük a leállósávban fekszik, de előfordul olyan is, amikor az út közepén hevernek, ekkor lehetőleg kerüljük ki ezeket. Talán éppen ezért a sebesség nagyon visszafogott az USA útjain: a 75 mérföld a maximum, ami 120 km/óra.

Tehát a leszálló estében és a felszálló forró levegőben haladtam észak felé, egyre álmosabban, úgyhogy ideje volt valami szállást keresni, amit végül is Los Angelestől mintegy 220 km-re, a californiai Buttonwallovban meg is találtam. Első éjszakámat a Motel6 lánc intézményében töltöttem, bátran ajánlhatom mindenkinek, kellemes franciaágyak és normális fürdő, viszont sem reggeli, sem más szolgáltatás nincs az árban. Buttonwallovban 33 dollár volt az első fizetnivalóm. Még egy szolid vacsora (rántott óriás hagymakarikák a szemben lévő Carl’s Juniorban, néhány kamionos gyanúsan nézeget) és bedőltem az ágyba. A 9 órás időeltérés ellenére azonnal elaludtam.

Buttonwallov-Josemite National Park-LakeTahoe-Sacramento-Dunningan

A Josemite Park szépségei --- Ne etesd az állatokat! --- 3000 méter felett havas a július --- Szocialista magyar címer Amerikában --- A 60 dolláros “rablás” története.

Amikor azt gondoltam, hogy a 9 órás időkülönbség ellenére sokat tudok pihenni, tévedtem. Hajnali 5 órakor már fent is voltam, s mivel nem lett volna értelme a további szendergésnek, tovább tartottam északnak. Első célállomásom a Josemite Nemzeti Park, amely az USA leglátogatottabb ilyen műintézménye, többen keresik fel, mint a leghíresebbet, a Yellowstone-t. Ezt viszont annál kevesebben sejtik, ezért is írtam le ide.

Bakesrfield felé keletnek átvágva a 99-es sztrádán haladtam észak felé, ez párhuzamos az 5-ös úttal. Fresno mellett elhúzva Merced városánál reggeliztem ezúttal egy Jack in the Box nevű étteremben, melynek specialitása a sült krumpli bacon kockákkal és olvasztott cheddarsajttal, isteni. De erről a Hawaii fejezetben is teszek említést. Merced városa már a Josemite előszobája, innen nem lehet eltévednie annak, aki a parkba igyekszik. Azért a teljesség kedvéért: kelet felé kell fordulni, és a 140-es úton lehet eljutni mintegy másfél óra után a célállomásra, mégpedig fantasztikusan szép betoncsíkon, amely előbb egy széles völgyben, majd pedig egy kanyonba beérve fut be a nemzeti parkba, s utunkat végigkíséri a Merced folyó is.

Amerikában, midőn elérnek egy nemzeti park bejáratához (jelen esetben az El Portalhoz), rögtön egy szép fabódéval és a parkőrrel találkozhatnak. Egy-egy parkba általában 10 dollár a belépő, ebben benne van a kocsi díja és a személyjegy is. Ha több nemzeti parkot szeretnénk bejárni, akkor érdemes megvenni az ún. “Golden Pass”-t, azaz az 1 évre érvényes bérletet. Ennek ára 4 éve nem változott, s 2002 nyarán is 50 dollár volt. Már pedig ha csak 5 nemzeti parkba jutunk el, a bérlet behozta az árát, nem beszélve arról, hogy a Yellowstone-ban a belépő már 20 dollár. Szóval, bátran biztatok mindenkit, vegyen Golden Pass-t, annak ellenére, hogy százalékot az eladás után nem kapok.

Amikor megvan a jegy (vagy bérlet), a parkőr azonnal egy térképet és egy, a parkkal kapcsolatos újságot nyom a kezünkbe, úgyhogy a belépés után érdemes megállni és a Visitor Centerek mellett némi olvasásra. A térképek jól jelzik a távolságokat és megbízhatóak. Nem árt az újságokba sem belepillantani és fogadjuk meg a tanácsot, hogy ne etessük a vadállatokat, mert bár olyan kis aranyosaknak látszanak, mint a filmeken, könnyen mi válhatunk az ő uzsonnájukká. Úgyhogy akár csak a budapesti állatkertben, a vadak etetése szigorúan tilos. (A magyar fővárossal ellentétben ezt a regulát betartja mindenki.) A Visitor Centereket szinte minden nemzeti parkban megtaláljuk, ahol nemcsak információkat kaphatunk az adott területről, hanem ehetünk és ihatunk (hja kérem, Amerikában ezt mindig és mindenhol lehet, s mert ez a legfontosabb), másfelől emléktárgyakat és képeslapokat is vásárolhatunk.

Josemite Nemzeti Park, azaz itt vagyunk a Sierra Nevada nyugati oldalán, ahol évezredekkel ezelőtt hatalmas völgyeket építettek ki maguknak a gleccserek. Szinte felfoghatatlan, hogy a kemény gránitot hogyan tudta kivájni magának a gleccser, hogy utat vágjon a Merced és a Tuolumne folyóknak, de ez legyen a geológusok problémája.

Ebben a parkban több napot is eltölthetünk, ahhoz azonban, hogy a belső területen szálláshoz jussunk, már jó fél évvel korábban le kell foglalnunk az ágyakat, amelyeket interneten vagy telefonon is megtehetünk. Ha a netes megoldást választjuk, akkor bármelyik keresőprogramba írjuk be a “Yosemite” nevet, s pillanatokon belül tájékozódhatunk a szálláslehetőségekről. Az áraktól pedig garantáltan lefagy – nem a számítógép – arcunkról a mosoly.

De most már valóban lépjünk be a Josemite Nemzeti Parkba! A látvány valóban fantasztikus, leszakadó kanyonok, nagy vízesések, amelyeket gyalog is meg lehet közelíteni, bár mindez az amerikaiaknak testidegen megoldás. Első megállónk a “Bridaveil Fall”, egy hatalmas, szinte függőlegesen leeső zuhatag. A kocsit hagyjuk a parkolóban, különösen figyeljünk arra, hogy még véletlenül se álljunk a mozgássérülteknek fenntartott helyekre, ez a cselekedet Amerikában a legszigorúbb szabálysértésnek, már-már bűncselekménynek számít.

Autónkat bezárva gyalogúton indulhatunk el a vízesés felé, melynek először csak a hangja hallatszik. Később a sziklák mögül kibukkan a lezúduló víztömeg, a bátrabbak pedig a nagyon csúszós sziklákon megközelíthetik a valóban impozáns látványosságot. Alá állni azonban életveszélyes vállalkozás lenne, nem is ajánlom senkinek. A vízesés szemrevételezése után induljunk el a park legszebb része felé: a “Glacier Point” nevű látványossághoz, amely a tengerszint felett több mint 2000 méterrel található. Előtte azonban nézzük meg, hogy autónkban van-e elég üzemanyag, mert egy idő után nem lesz már olyan hely, ahol tankolni lehetne. Azt javaslom, hogy egy-egy nemzeti park bejárata előtt mindig töltsük tele a kocsit, így nem érhet bennünket nagy meglepetés, valamint figyelembe kell venni azt is, hogy a parkokban mindig többet kell fizetni a benzinért.

Igen meredek úton startolunk a “Glacier Point”-hoz. A kanyargós szerpentin 16 mérföldön keresztül vezet felfelé, s odafent a látvány minden fáradtságért kárpótol, bár itt inkább az autó panaszkodhatna. A pazar kilátás mellett a vízesések dübörgő zaja egészen jól hallható és a már megtekintett “Bridaveil Fall” mellett látszik a “Yosemite Falls”, valamint az “Illouette Fall” is. Ezek szinte hihetetlen képet festenek az utazó elé.

Természetesen odafent, a parkoló mellett illemhelyet és éttermet is találunk, ahol boros áron lehet étkezni. Akinek van kedve és energiája, hosszú sétákat tehet a kijelölt ösvényeken, s nyomatékkal kell felhívnom mindenkinek a figyelmét arra, hogy ne térjen le a kijelölt útról. A parkokban könnyen el lehet tévedni, nem is beszélve a már említett vadállatokról.

A “Galcier Point” megtekintése után választás előtt áll az utazó, merre tovább? Azt nem javaslom, hogy ugyanott menjünk ki a parkból, ahol bejöttünk, persze lesznek kivételek is, de erről majd időben szólok. Tehát lehetőségünk van dél felé a 41-es úton elhagyni a parkot Fresno irányába, vagy pedig továbbhajtani napkelettel szemben a 120-as úton. Vigyázat, mert a 120-as út “Crane Flat”-nél kettéágazik, nyugati irányba Manteca felé halad tovább, de tartsunk keletnek. Ezen a hosszú, kanyargós szakaszon átvágunk a “Yosemite Creek”-en, majd gyönyörű tavak mellett kezdjük meg a felfelé kapaszkodást. A legközelebbi benzinkút a Tuolumne Meadows Visitor Centernél van, ahol a legmelegebb nyári hónapokban is találhatunk havat a lejtőkön. Innen még tovább vezethetünk felfelé, hogy a hegyek közül előbukkanjon a Tioga-hágó (“Tioga Pass”) 3031 méteres magasságban. Ez a Josemite Park keleti bejárata, itt hagyhatjuk el ezt a csodálatos területet és igen meredek (12%) lejtőn, hatalmas szakadékok és kanyarok mellett ereszkedhetünk le a mélybe.

Hamarosan az észak-déli irányban húzódó 395-ös útba futunk bele, s ha északnak fordulunk, hosszú utazás következik egészen Carson City-ig.

Carson City Nevada állam fővárosa (tehát nem Las Vegas a főváros!), sok-sok kaszinóval, játékgépekkel, ahogyan minden nevadai városban így van. Most azonban csak pillanatokig időzünk Nevadában, mivel Carson Citynél ismét nyugatra fordulva a 28-as úton barangoljuk be a Lake Tahoe csodálatos vidékét.

Ez a tó az amerikaiak egyik kedvenc üdülőparadicsoma. Télen a környező hegyekben síelni lehet (kőhajításnyira van ide Squaw Valley, az 1960-as téli olimpia helyszíne), nyáron pedig nagy hajókirándulásokat tehetünk a tavon, melynek vize hideg és tiszta. Ott jártamkor éppen hatalmas vihar tombolt, így a fürdés elmaradt, de a fekete fellegek, valamint a cikázó villámok is szép, egyben félelmetes látványt nyújtottak. A tó egyik fele California, a másik része pedig Nevada állam területén helyezkedik el.

Squaw Valley kapcsán engedjenek meg nekem egy pici kitérőt. Az autópálya melletti bevezető út elején, hatalmas fémkereten azoknak az országoknak a címerei feszülnek, amelyek részt vettek az 1960-as téli olimpián. Természetesen a magyar címer sem hiányozhat, az azonban igencsak nosztalgikus, na meg elgondolkodtató, hogy a világ e távoli sarkán még mindig a régi jelkép látható, azaz a szocializmus 40 éve alatt használt és megszokott címer. Talán nem ártana, ha valakinek eszébe jutna a lecserélése. A másik látnivaló az a kötélkabin, amely a hegy tetejére viszi fel a turistákat, ennek alsó végállomása a völgy közepén lelhető fel. Ha valakinek kedve szottyan egy kis magaslati úszáshoz, megteheti a havas hegytetőn megtalálható pazar uszodában. A kabinra válthatunk sima turistajegyet (10 dollár) és olyat is, amely egyben belépő az uszodába (15 dollár), vigyázzunk azonban arra, hogy a majdnem 3000 méteres magasságban fekvő medencéknél kissé másképp reagál majd szervezetünk, ezért – főleg az első órában – óvatosan mozogjunk és ússzunk, a hevesebb szívdobogást pedig ne a bikinis lányok látványának tudjuk be.

A Lake Tahoe északi sarkánál, a nevadai-californai államhatárnál a 267-es úton észak felé haladva futunk bele a 80-as Interstate-be (autópálya), amely California állam fővárosán, Sacramentón keresztül egészen a Csendes-Óceán partjáig, San Franciscóig hatol. Sacramentónál ismét észak felé fordulva, azon az 5-ös államközi sztrádán találjuk magunkat, amelyen Los Angelesből elindultunk. Az Eldorado nemzeti erdőség mellett haladva igen meredeken ereszkedik lefelé a 80-as sztráda, s Sacramentónál már lapos területen fut végig. Ráfordulva az 5-ös útra estébe hajlott az idő. Ekkor egy apró figyelmetlenség miatt vesztettem el 30 dollárt, ugyanis az álmosságtól nem nagyon látva Dunningannél betértem egy Budget Motelbe, s mivel szombat volt (hétvégén a motelek árai általában picit magasabbak, mint hétköznap), a tulajdonos 60 (!) dollárért kínálta szobáját. Ha azonban picit továbbhaladok, Arcbukle-nél találok szállást 29 dollárért. Ez volt 31 dolláros tanulópénz.

Dunninganban ért tehát véget a körutazás második napja, a méregdrága motelben. Ráadásul a tulajdonos napközben nem kapcsolta be a légkondicionálót, így egy szaunában kezdődött az éjszaka.

Dunningan-Manchester-Ukiah-Yreka (California)

Hogyan lesz a nyárból ősz? --- Láthatatlan Csendes Óceán --- Kutyaevő barnamedve --- A hős tűzoltóparancsnok

Dudálásra ébredtem kora reggel a hatvandollárosban (ez még mindig nem megy ki a fejemből, ezért a kócerájért ennyi pénzt kérni…), igaz a hang sokkal inkább hajókürtre hasonlított, amúgy egy kamion hagyta el a motel parkolóját. A szokásos reggeli teendők után úgy láttam, hogy gyönyörű az idő California felett, mit is tehet ilyenkor az ember? Irány a tengerpart!

De előbb még az útról. Dunninganból észak felé indulva az 5-ös Williamsig haladtam, a vidék jellegtelen, csupán a végtelenbe futó autópálya kanyarodott olykor picit. Williamsnál értem el a 20-as utat, amelyen ezúttal nyugatnak fordultam, hiszen a Csendes-óceán partján akartam eltölteni ezt a délelőttöt, már ki is néztem magamnak, hogy Manchasternél ütök tábort. Beckham érkezésében azért nem reménykedtem…

A 20-as út Calpellánál futott bele a régi 101-es autópályába, s néhány mérföldes dél felé történő száguldást követően a 253-as úton kanyarodtam tovább nyugat felé. Hatalmas élmény volt ezen az elhagyott “ösvényen” autózni, hiszen a Hendy Woods erdőségen át néha olyan meredek és keskeny úton kapaszkodott fel a Dodge, mintha csak egy turistaösvényen haladt volna. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor majdnem 1 órás emelkedés után lefelé haladva felhők tűntek fel a horizonton. Néhány mérföldes gurulást követően - bármilyen hihetetlen is - 15 fokot esett a hőmérséklet, köd lett és beköszöntött az ősz! Így aztán a tengert sem pillantottam meg, csupán a hullámok robaja jelezte, hogy alattam az óceán (Ken Folett után szabadon). Nem történt semmi más, csupán a meteorológusok által inverziónak nevezett jelenségbe szaladtam be júliusban. S ebbe bizony Önök is könnyen belesétálhatnak! Los Angeles felől a parti sávban áramlik fel a meleg levegő, amely itt a nyugat felől érkező hideg légáramlatokkal találkozva szüli meg a júliusi ködöt és hideget, éppen ezért járnak az emberek az évnek ebben a hónapjában is kabátban San Franciscóban.

Visszatérve az óceánpartra, biztosan gyönyörű lehet, fájdalom, hogy ebből semmit sem láthattam. Pedig a leszakadó partfal felett haladó 1-es út valóban mesebeli tájakon kanyarog. Annak, aki ezt biztosan akarja látni, ajánlhatom a késő őszi, vagy téli időszakot, amikor ugyan a Csendes-óceánban nem lehet fürdeni, de a panoráma mindenért kárpótol. A kocsim lassan suhant a tejfehér ködben, a városokban délelőtt emberek lézengtek, ez a Manchester persze nem az a Manchester, bár Manchesterből csak 11 van az Egyesült Államokban. Választás előtt álltam tehát, vagy megfázok, vagy pedig elhagyom az óceánt, abban reménykedve, hogy a Coast Range hegyláncán visszamászva (kocsival) ismét kitör a nyár. Ki is tört, de ehhez jó kétórás vezetés kellett, így délben értem vissza a 101-es régi sztráda mellett fekvő Ukiahba, ahol csak egy kis melegségre vágytam. Az ott lévő Motel6 medencéjét választottam a californiai napfürdőzésre, amelyből majdnem leégés lett, de még éppen időben fejeztem be a heverészést a sugarak alatt. Megfelelő faktorszámú naptej nélkül senkinek sem ajánlom a californiai napocskázást, és persze jó vastagon kenje be magát mindenki.

Különben akik azon csodálkoznak, hogy mit kereshet egy nem szállóvendég ennek a motelnek a medencéjénél, azoknak elmondom, hogy Amerikában nem nagyon foglalkoznak azzal, ha egy idegen a motel, vagy éppen egy sokcsillagos szálloda medencéjét választja. A lényeg csupán az, hogy egyen, igyon, fogyasszon. (Hawaii naplómban teszek erről említést.)

Késő délutánba hajlott már az idő, amikor keleti irányban visszatértem az 5-ös államközi sztrádára és nekiindultam északnak. Célom az volt, hogy még aznap este eljussak az californiai-oregoni határig, ott Yreka városában néztem ki magamnak a következő Motel6 szálláshelyet. Ehhez mintegy 6 órát nyomtam egyfolytában a gázt, miközben láttam egy hatalmas erdőtüzet Yreka közvetlen közelében, jellemző, hogy később a motel recepcióján a tűzoltók főnöke foglalt le 30 szobát a munkatársainak: e miatt – na meg azért is, mert éppen szombat este volt – felsejlett a rémkép: szállás nélkül maradok. Végül is ez nem következett be, úgyhogy itt hajtottam álomra a fejem.

Amúgy a tűzoltóparancsnok megjelenése osztatlan elismerést váltott ki az amerikaiakból, akik nem győzték a vállát veregetni ennek a hatalmas termetű embernek. Az ilyen egyenruhások szinte félistenek az egyszerű jenkik szemében, hősök, akik nem félnek bemenni a lángoló erdőbe. (Ennek ellenére lehet, hogy cidriznek, de ezt ott senki sem feltételezi róluk.) Ezen a szombat estén egyébként a Sashta National Forrest egyik erdőrésze kapott lángra, s messziről olyan látványt nyújtott, mintha egy vulkán tört volna ki. A fekete éjszakában felcsapó lángnyelvek csak a turisták számára nyújtottak hihetetlen képet, szegény tűzmunkások szinte a lehetetlennel próbálkoztak, elvégre az erős szél szinte pillanatonként lobbantotta lángra az erdőt. Amúgy 2002 júliusa az erdőtüzek hónapja volt az USA nyugati oldalán, hiszen nap mint nap külön rovattal jelentkeztek a televíziós híradók, ezekben a riporterek egymást felülmúlva igyekeztek tudósítani a nagy tűzesetekről. (Ennél már csak az volt a nagyobb érdekesség, amikor a tűz elől menekülő californiai barnamedve beszabadulva az egyik városka utcáira okozott hatalmas ribilliót, mert megevett egy ebet. Erről is természetesen élőben tudósítottak a híradók, a szemtanúk pedig egymás szavába vágva mesélték a “hihetetlen történetet.”)

Lefekvés előtt essék még egy pár szó a Mount Sastha hegyről, amely az 5-ös sztráda jobboldalán magasodik méltóságteljesen. Ez a 4227 méter magas hósapkás kőrengeteg szinte “lenéz” alattvalóira, s bár megmászni csak a hivatásosok szokták, azért a hegy lábához kocsival is el lehet jutni. Az 5-ös államköziről Weed-nél a 97-es úton kelet felé haladva tábla jelzi majd a dél felé vezető utat, amely elvezet a Mt. Sastha lábához. Ezt a mintegy 3 órás kitérőt nem érdemes kihagyni.

Időközben azonban már öreg este lett, s hétvégi áron, 42 dollárért kezdődött el a harmadik éjszaka Yrekában, a Motel6-ban.

Yreka-Crater Lake National Park- Shady Cove (OR)

Egy beszakadt vulkán helye: a Crater Lake --- Csónakázás a tavon --- Ahol porban az igazság --- Tim, a harsány amerikai --- Fenséges vacsora mexikói módra

Reggel megvettem az első telefonkártyámat, amellyel csak némi nehézség árán tudtam felmenőimmel beszélni pár mondatot, ők örömmel vették tudomásul, hogy nem vitt el a californiai barnamedve. A telefonálásról majd külön szólok, most azonban a bevásárlóközpontban elköltött kakaó után elindultam az út egyik legszebb célja, a Crater Lake National Park felé.

Az 5-ös autópálya a Susikyu hágón hagyta el Californiát majdnem 1600 méter magasan. A reggel igen hűvös volt, de a nap hamar felmelegítette a levegőt. A táj Oregonban sem változott sokat, az erdők ugyanúgy végigkísértek utamon, mint California északi részén. A sztrádán Medford városáig haladtam, majd itt tábla jelezte, hogy közel járok a nemzeti parkhoz. A 62-es út vezet előbb északkelet majd kelet felé és ez fut be a Craterbe, ahol a belépésnél ugyanazzal a szisztémával találkozunk, mint a Yosemite-ben, de ha van Golden Pass bérletünk, már kapjuk is a térképet és az újságot.

A Crater Lake-be a nyugati oldalon hatolunk be és az első elágazásnál a Mazama Village-nél érdemes megállnunk egy kicsit. Itt tankolási lehetőségünk is van, de talán érdemesebb Medford után megetetni a kocsit.

Mielőtt a valóban káprázatos látvány elénk tárulna, essék szó erről a nemzeti parkról, amely nem csak Oregon, hanem az egész ország egyik gyöngyszeme. 7000 évvel ezelőtt, mint annyi más helyen, itt is vulkán működött, amely egy napon dolgozni kezdett. Ám ez a kitörés annyira hevesnek bizonyult, hogy a kráter beomlott és a nagy földrengés következtében lassan elsüllyedt. Az eltűnés nyomán a hegy megszűnt létezni, helyette egy hatalmas “gödör” keletkezett, mely helyet adott a kristálytiszta vizű tónak.

Utunkat a Mazama Village-től meredeken felfelé folytatjuk egészen addig, amíg meg nem pillantjuk a tavat. Nehéz ezt szavakba önteni. Kék ég, meredeken leszakadó havas hegyoldalak, csillogó víz és benne két kősziget, akik látják a képet, talán igazat adnak nekem.

A parkban futó út követi a tó vonalát, ezt tehát körbeautózhatjuk, én azonban mégis egy hajókirándulást szeretnék ajánlani Önöknek. Ez a 20 dolláros ringatódzás minden pénzt megér. Az úton a tó északi részéig, a Cleetwood Trail-ig kell haladni, majd az ott lévő parkolóban hagyva a kocsit válthatunk jegyet a hajóra. Nagyon kell figyelni arra, hogy a jegyen lévő indulási időpontot szigorúan tartsuk be, s számítsuk bele azt a félórás utat is, amely a parkolótól a poros-köves igen meredeken ereszkedő “sétányon” a kikötőig vezet. (Lefelé is, felfelé is 1,8 km.) Már ez a lejtős út sem könnyű, s javaslom mindenkinek a zárt cipő használatát, ha csak nem akar úgy kinézni, mint a komlói mélységből esténként felemelkedő bányász. A szandál a határeset kategóriába tartozik.

Már lefelé is feltűnhet az embernek, hogy mi lesz a visszaúton? De itt még nem tartunk, egyelőre lassan elérjük azt a fastéget, amely a kishajó végállomása. A csónakba mintegy negyven ember ülhet be kényelmesen, a kormányos mellett pedig két hivatásos idegenvezető is velünk tart, egész úton hadarva az információkat. A hajó igen gyorsan halad, akik a csónak szélén ülnek, a felcsapódó hullámoktól vizesek lesznek, de a nyári melegben ez egyáltalán nem baj. A kirándulás a jelzettekkel ellentétben nem egy, hanem kétórás. A leszakadó part mellett haladva jól láthatóak a sziklában azok a “csíkok” melyeket a leömlő láva alakított ki évezredekkel ezelőtt. Vízesésekben sincs hiány, sőt, a nyáron olvadó hólé is belecsorog a tóba.

Korábban említettem, hogy a vízben két kősziget található, emlékeztetve az egykori vulkánra. A nagyobbat közelítjük meg először, ennek Wizard Island a neve. Ez a kopár kőrengeteg, tele kidőlt fával, elgondolkodtatja az embert, vajon milyen lehetett itt az élet akkor, amikor a vulkán még működött? A Wizard Island jelenleg a madarak és a merész turisták birodalma, a hajók ugyanis a délelőtti órákban az önként jelentkezőket kiteszik a szigeten, ahol semmit sem lehet csinálni, ezt pedig kéretik teljesen komolyan venni. Az éles köveken képtelenség napozni, a ledőlt fák miatt lehetetlen kirándulni, csupán egyetlen dologra jó ez a sziget: merengeni a világ folyásán és csapkodni a rengeteg bogarat. Azért – mint Amerikában mindenhol – itt is láttam néhány önkéntes őrültet, akik hosszú órákat töltöttek a semmi közepén.

A másik kősziget, melynek a Phantom Ship nevet adták, valóban egy hajóra hasonlít, s ezt is egészen közelről szemlélhetjük. A madarak itt is korlátlan urak, kiszállni azonban már nem lehet, de nem is érdemes, ez annyira magával ragadó, hogy már a látvány is bőségesen elég. A kék tó legmélyebb pontja 593 méter, s mind a naplemente mind a napfelkelte itt is fenséges látvánnyal szolgál. Ehhez azonban vissza kell mászni a sziklafal tetejére a kikötés után. (Akkor is, ha útközben a pokolba kívánjuk az egész naplementét!) Még a jó fizikummal rendelkezők is megküzdenek a felfelé vezető úttal. Itt aztán tényleg nem érdemes sietni, amint azt a gyakran elhelyezett táblák is jelzik. Akik pedig úgy érzik, hogy fáradtak, álljanak meg, vagy üljenek le a padokra és pihenjenek, gyönyörködjenek a táj szépségében. Még egyszer mondom: ne siessenek, a rosszullétet nem éri meg a rohanás. Gondoljunk arra is, hogy a semmi közepén mire kiér az orvos. (Nem ér ki!)

Amikor végre leküzdöttük a nagy emelkedőt, kocsinkkal folytathatjuk a tó körüli utunkat. Ezt annál is inkább érdemes megtenni, mert a víz keleti oldalán az út felvezet a Cloudcap Overlook-ig. A 2427 méter magasan fekvő kilátópontról fantasztikus a naplemente, de egyáltalán a kilátás olyan élménnyel ajándékoz meg bennünket, amit vétek lenne kihagyni.

Ugyan korábban azt mondtam, hogy ne azon a bejáraton menjünk ki, amelyiken bejöttünk, most mégis tegyünk kivételt, ha csak nem akarunk órákig autózni az erdőben, amely este nem éppen veszélytelen vállalkozás, hiszen ez az időszak a nagytestű vadállatok étkezési idejének kezdete.

Így a Crater Lake parkot Nyugat felé hagyjuk el, olyan élményekkel, amelyek örökké elkísérnek bennünket. Kifelé a parkból figyelmükbe szeretnék ajánlani egy kisvárost, melynek barátságos, 32 dolláros motelja (adóval együtt!), valamint mexikói családi vendéglője, a Guadalajara mindenképpen arra csábít, hogy itt töltsük az éjszakát. A település neve: Shady Cove. A sebes folyású Rogue folyó mellett elterülő Shady Cove-ban találkoztam a sacramentói Timmel, akivel az alábbi épületes beszélgetést folytattam, miközben már nagyon szerettem volna a zuhany alá állni…

• Szia! – kiabált rám, honnan jöttél te fiú?
• Magyarországról – feleltem.
• Valóban? Hát ez fantasztikus! – ordította, miközben borzalmasan büdös halat tett a szájába. – Én Sacramentóban lakom, Californiában, mindig itt nyaralok Oregonban, mert ez a legcsodálatosabb táj a földön!
• Külföldön járt már? – kérdeztem ezúttal én.
• Igen egyszer voltam Tijuanaban, Mexikóban. (Tijuana mintegy 3 km-re fekszik az Egyesült Államok határától, nagy megerőltetés nem kellett, hogy odautazzon valaki.) – De nem nagyon megyek sehova, mert Oregon nekem a legszebb, mint a kis feleségem – mutatott a mellette mosolygó nőre, majd nyomatékosítva szavait, belecsípett az asszony fenekébe, aki erre újabb halat tolt ura szájába. Amerikai családi idill vasárnap este valahol Oregonban…
• Ez a te kocsid? – kérdezte Tim, majd a Dodge Neonra mutatott.
• Igen – feleltem, majd megismerhettem Tim lerobbant terepjáróját és megtudhattam, hogy az még hatalmas hóban is könnyen megy, igaz Sacramento környékén a lehető legritkább esetben esik a hó. Na mindegy.

Azért ebből is látszik, hogy az amerikaiak végtelenül barátságos emberek és mindenről szívesen beszélgetnek, akkor is, ha éppen fogalmuk sincs arról, hogy miről is folyik a disputa. Egyszer egy Utah állambeli gyorsétteremben, midőn a pincérlány megkérdezte, honnan jöttem, s megmondtam neki szülőhazám nevét, egy hatalmas “Oh really!” (Csakugyan?) felkiáltás volt a válasz, majd elég udvariatlanul visszakérdeztem: “És mondja csak, tudja, hol van Magyarország?” Válasza sokat sejtető hallgatás volt. Ezért aztán, ha párbeszédbe elegyedünk az amerikaiakkal, ne várjunk tőlük túl sokat, és örüljünk, ha Magyarországot nem Kína mellé helyezik el saját világtérképükön, nem beszélve arról, hogy az ostobábbak a Hungary szóra még enni is adhatnak nekünk (a “hungry=éhes” kifejezés közel áll Magyarország elnevezéséhez). Tim még ezt követően negyedórát kérdezgetett mindenféléről, azaz milyen az időjárás Magyarországon, hányan laknak nálunk, van e nagy fővárosunk, meg ilyenek. Mintegy húsz perccel később végre elfoglalhattam a szobámat, majd kifelé menet úgy próbáltam a kocsihoz osonni, hogy Tim ne vegyen észre. (Az az igazság, hogy picit besokalltam tőle.) Szerencsére sikerült elkerülnöm (talán éppen aludt), így meglátogattam a Guadalajara nevű mexikói éttermet, amely valóban isteni falatokkal szolgált. Bátran ajánlhatom mindenkinek, aki ebbe az oregoni kisvárosba téved ezt a helyiséget, szemkápráztató adagok, alacsony árak jellemzik és csakúgy, mint nálunk, igazi (mexikói) népzene csendül fel, mely után a hegedűtokban megjelennek a zöldhasúak. Magam egy Burrito-t ettem (palacsintához hasonlatos tészta, benne pirított csirkemellel, salátával, a tetején sajttal és krémekkel), amelyért kevesebb, mint 10 dollárt kértek el. Igaz, a korábban ingyenes előételként szervírozott Nachos-szal könnyen jól lakhat az ember.

A vacsora után hatalmas szélben autóztam vissza a motelhez, ahol Timék éppen indulni készültek. A fiatal amerikai éktelen rikoltozása közepette tértem nyugovóra (megint annak örült, hogy meglátott) Később végre eljött az éjszaka, és jótékony csend ülte meg a tájat.

Shady Cove-Portland-Mount St. Helens National Volcanic Monument – Centralia (WA)

Poros úton poroszkálva --- Mount St. Helens: a gigantikus hegyóriás --- Szellem a tónál, akárcsak a Holdon --- Málnaszörp Albanyban --- Uborkasaláta túrós csuszával.

Madárrikoltozásra ébredtem ezen a hétfő reggelen. Kisndítva az ablakon, láttam, hogy Tim és kedves családja még javában az igazak álmát alussza. A gyors pakolás után sietősre fogtam a dolgot, hiszen ezen a napon régi vágyam telesült: találkozhattam a Mount St. Helens-szel, az egyik legszebb vulkánnal a Földön. Akkor persze még nem tudtam, hogy a “világvégén”, azaz az Oregon állambeli Albanyban málnaszörpöt is ihatok, de erről majd később… Most előbb a Mount St. Helens gigantikus élménye következzék.

Mielőtt az odavezető útról, illetve magáról a látványról és arról a gyalogtúráról szó esne, amelyen részt vettem, néhány szó következzék most magáról a tűzhányóról. Hósapkás teteje felett a szikrázó napsütésben pici pamacsot lehetett felfedezni. Miután amúgy egyetlen felhő sem volt a környéken, gyanússá vált, hogy esetleg a kráter mélyéről feltörő gőz üli –e meg a hegy tetejét? A helyi idegenvezető szerint erről nincsen szó, tény azonban, hogy ez a vulkán a mai napig működőképes, utoljára pedig 1980. május 18-án reggel, nem sokkal 8 óra előtt tört ki. Az a detonáció hatalmas károkat okozva szinte letarolta a környéket, amely manapság inkább egy holdbéli tájra hasonlatos.

Az 5-ös államközi autósztráda Oregont Portland városánál hagyja el, nagyon érdekes átszáguldani a Portlanden na meg a hatalmas Columbia folyón, amely kettészeli a települést. Portland után az út már Washington államban vezet észak felé, a magas hegyek és nagy erdőségek hazájában, így a sztráda mellett is haragoszöld fenyvesek emelkednek. 49 mérfölddel azután, hogy beléptünk Washington államba, keletnek fordulhatunk és az 504-es úton lassan megközelíthetjük a Mount St. Helens vidékét.

A hegy már jóval távolabbról is betölti látómezőnket, éppen ezért eltéveszteni sem nagyon lehet. Mindenesetre a vulkán furcsa játékot űz a turistával: hol eltűnik, hol meg újra előbukkan. De az 504-es út, amely először a Silver Lake mellett halad el, nem kerülheti ki a hegyet. Amikor az aszfaltcsík egy hosszú hídon keresztül beér a vulkán közvetlen közelébe, már látszanak a korábbi, több mint két évtizeddel ezelőtti kitörés nyomai. Az erdő mellett kis tábla jelzi, hogy azokat a fákat mikor ültették, s mivel csenevészek még, kiderülhet, hogy a terület rendezéséhez több mint 5 év kellett az amerikaiaknak.

Mit is írhatnék erről a fantasztikus csodáról, amit Mount St.Helensnek hívnak? Nehéz ezt szavakba önteni, hiszen erre szokták azt mondani: ezt látni kell. Döbbenetes, hogy a vulkán alatti völgyben egykoron városok voltak, hogy hatalmas fák meredtek az ég felé, hogy itt valaha emberek éltek. Az 1980-as kitörés után azonban már kockázatos lett volna, hogy visszatelepüljenek ide. Éppen ezért ez a terület ma már a tudósok birodalma, na meg a kirándulóké, hiszen a több mérföld hosszú kiépített, vagy éppen poros úton lehet nagy sétákat tenni.

Bármelyik túrát is válasszuk, megfelelő mennyiségű ivóvíz legyen a táskában. Nem baj az sem, ha megmelegszik, mert még mindig jobb egy kis meleg víz, mint a kiszáradás. Márpedig errefelé nyáron őrült hőség van, és az utakon sehol nem lehet vizet találni.

Mielőtt a Szellem-tóhoz, azaz a Spirit Lake-hez elindulnánk, mindenképpen érdemes megtekinteni a Visitor Centerben berendezett kiállítást, amely remekül szemlélteti a Mount St.Helens működését, filmen pedig bemutatja az emlékezetes kitörés utáni mentési munkálatokat. Egy tábla azoknak az áldozatoknak állít emléket, akik nem élték túl az 1980-as tragédiát. Az üzletekben pedig minden kapható, ami a vulkánnal kapcsolatos: van itt trikó és bögre, kulcstartó és művulkán, sőt, olyan CD is, amelyen a kitörés hangját élvezheti az, akinek sok pénze van és megveszi ezt a furcsa hanghordozót.

A kiállítás megtekintése után először járjuk körbe a lebetonozott utakat, amellyel egy félóra alatt végezhetünk is. Utána pedig induljunk el a Spirit Lake irányába. Ez a majdnem 4 kilométeres (oda-vissza 8!) gyalogút kiváló alkalom arra, hogy megfigyeljük, miként tér lassan vissza az élet erre a területre. Piciny virágok, apró kis növények jelzik, hogy hamarosan (néhány évtized múlva, ha addig ki nem tör a St.Helens) újra lehet vegetáció errefelé. A poros úton poroszkálva minden szembejövő amerikai hangos köszöntéssel üdvözli a másikat. Nem sokkal később egy családot értem utol (papa, mama, gyerekek), így velük baktattam a tó felé. A helyenként igen meredek szakadék mellett haladó ösvényen óvatosan érdemes közlekedni, rohanni pedig nem szabad, hiszen az amúgy is nagyon éles kaptatókon nem egyszerű a mászás, sem pedig az ereszkedés. Mintegy másfél órával később bukkan elő a semmiből a tó, s ha nem tudnám, hol is vagyok, azt is gondolhatnám, hogy éppen a holdon járok. Minden kihalt, s nem véletlenül kapta a víz a szellem nevet. A bátrabbak le is ereszkedhetnek a tó mellé, de ügyeljenek arra, hogy a sötétedés beállta előtt érjenek vissza a parkolóba. Bármilyen kietlen és elhagyott tájon járunk azonban, egy valami mindig ott lesz velünk, a Mount St.Helens!

Azoknak, akik szállást keresnek a környéken, nem sok jó hírrel szolgálhatok. A vulkán tudniillik nem csak tüzet okádott, hanem az árakat is fellőtte a csillagos égbe. Jellemző a helyzetre, hogy az 504-es út melletti Toutle városkában egy “olcsónak” mondott motelben is 70 dollárt kérnek egyetlen éjszakára, aminél sokkal kedvezőbben meg lehet szállni az 5-ös autópálya mellett fekvő valamelyik városban, például Centraliában, ahol a Motel6 adóval együtt 43 dollárért adja a szobát.

Most azonban visszakanyarodnék e nap délelőttjéhez, amely különleges élménnyel ajándékozott meg, hiszen az Oregon állambeli Albanyban találkozhattam Novák Feri bácsival, aki 1957-ben hagyta el Pécset, és aki ebben a városban üzemeltet magyar éttermet. Természetesen most is csak a véletlen segített ebben a randevúban. Akik az 5-ös autópályán haladnak észak felé (de még Oregonban), azok Albany előtt egy pici táblán láthatják a feliratot: Novak’s Hungarian Restaurant. Senki se lepődjön meg, nem ugratásról van szó, habár a felirat szépen megbújik a McDonald’s, a Burger King és a Wendy’s és sok más gumikaját gyártó intézmény között. Egy nagy fékezés után kanyarodtam le Albany felé, s mivel a táblák a későbbiekben sem tűntek el, s nem sokára már le is parkolhattam a magyar étterem mellett. Ezen a hétfő délelőttön 11 óra felé már javában készült az ebéd, de a tulajdonos akkor nem volt ott, éppen az ügyeit intézte. A kedves - magyarul nem tudó - személyzet azt javasolta, hogy ha később visszanézek, találkozhatok Novák úrral. S ez be is következett, egy óra múlva már kicsiny irodájában ülhettem, s kezemben a jéghideg málnaszörp töltötte be az üvegpoharat. Akik igazi magyar ízekre vágynak ebben a hazánktól távoli kisvárosban, ne sajnálják a pénzüket, különben is túlzás lenne állítani, hogy az étterem árai a csillagos eget verdesnék. Az amerikaiak mit sem tudnak a magyar konyháról, hiszen egy idősödő házaspár tejfölös uborkasalátával ette a szalonnás túrós csuszát – nekik legyen mondva…

Beszélgetésem előtt Novák úr bemutatta feleségét, aki a konyhában tányérokat rakosgatott és lányát, aki répákat pucolt. Az asszony még magyarul köszöntött, a lánnyal ellenben már csak angolul tudtam beszélgetni. Bent az irodában Novák Ferenc elmesélte disszidálásának történetét, valamint azt is, hogy milyen nehézségek után jutott el ebbe az oregoni kisvárosba. A vele való beszélgetés mindenesetre kellemesebb volt, mint egy nappal korábban Timmel. Később a tulajdonos szívesen állt kötélnek egy fénykép erejéig, így az étterem előtt sikerült megörökíteni egy-egy felvételt.

Megint bebizonyosodott, hogy nincsen olyan szeglete a világnak, ahol ne találkoznánk magyar emberrel. Novák Ferenc szorgalma és kitartása azt eredményezte, hogy az álmos kisvárosban, Albanyban mindenki ismeri és szereti, nem utolsósorban az étterme általában tele van, s manapság ez sem kis dolog.

De vissza az estéhez, amely a szintén nem túl mozgalmas életet élő Centraliaban ért, bár Amerikának ezen a részén már senki se számítson Los Angeles-i méretű forgalomra. Igaz, ez nem is hiányzott nekem…

Centralia – Mount Rainer National Park – Yakima

Reggeli ősz Centraliában --- Csodafalatok a világ végén --- A Mount Rainer titkai --- Hosszú túrák 2000 méter felett --- Ahol szandálban nyáron is lefagy a láb.

Centraliaban ezen a kedd reggelen beköszöntött az ősz. Hosszúnadrág és kabát került elő a kocsiból, ám a dolog nem tartott sokáig, mintegy két órával később már szikrázóan sütött a nap, így indulhattam el a következő nemzeti park irányába, amely a Mount Rainer nevet viselte.

Néhány információ következzék most. Maga a Mount Rainer egy hatalmas vulkáni kúp, melynek tetejét örök hó borítja. A hegyet 1800 méter magasságig sűrű erdő övezi, majd innen a növényzet ritkulni kezd. A vulkán jelenleg nem működik, de szakértők szerint bármikor kitörhet. A parkban csaknem 200 kilométeres kiépített autóút és majdnem félezer kilométernyi turistaút található. Az öt nagy, kocsival is bejárható útvonal az East Side Road, a White River Road, a Stevens Canyon Road, a Mowich Lake Road és a Carbon River Road.

Ez a park Washington állam délnyugati részén található és a hegymászók igazi paradicsoma. A havas hegyek látványa megkapó és felejthetetlen, de előbb még nézzük, hogyan is lehet eljutni ebbe a természeti csodákat tartalmazó parkba.

Centraliából az 5-ös államközin ezúttal dél felé indulunk vissza, de nem sokáig, hiszen hamarosan következik a 12-es út elágazása, s itt már a táblák jól jelzik, hogy ez vezet a nemzeti parkba. Amikor kocsikázunk, hamisíthatatlan amerikai éttermeket találunk a kisvárosokban. Akár egy kiadós reggelire, akár ebédre érdemes itt megállni, a szinte elfogyaszthatatlan adagok, a kedvesség és a jó ízek becsábítanak egy-egy út menti vendéglőbe.

A Mount Rainert-t nyugati oldalán közelítjük meg, és a Nisqually Entrance-n jutunk be a területre (a bejárat 611 méter magasan fekszik a tengerszint felett.) Innentől a leszakadó hegyek melletti fantasztikus erdőségek között kezdi meg az emelkedést az út, melyet vízesések szegélyeznek. Sőt, egyes helyeken a parkolók mellett az útra esik a víz, amelynek nagy része átfolyik az aszfalt alatt, de a látvány káprázatos, nem is beszélve arról, ahogyan “testközelbe” kerülhetünk egy-egy zuhataggal. Mintegy 15 km múlva a Henry M. Jackson Memorial Visitor Centerbe ütközünk, ahol betekintést nyerhetünk ennek a parknak az életébe, élővilágába. Utóbbiról csak annyit, hogy a hatalmas termetű grizzlimedve otthonában járunk, s egy ilyen mackóval való randevú nem biztos, hogy a legkellemesebb élmények közé tartozik. A grizzli ugyanis nemcsak nagy, de igen gyorsan is szalad, mi több, előfordult már, hogy embert evett reggelire. Így ebben a parkban is szigorúan be kell tartani a biztonsági előírásokat, azaz járt utat járatlanért még csak véletlenül se hagyjunk el. A járt utak azonban csodás helyeken haladnak keresztül, de erről majd később.

A Visitor Center elhagyása után induljunk egy másik, a Sunrise Visitor Center felé (ez a White River Road), amely mintegy 60-80 perces kocsikázást jelent a parkon belül. Sietni megint nem érdemes és nem is ajánlatos, tekintettel az út mellett húzódó szakadékokra. A Sunrise Visitor Center már 1950 méter magasan fekszik. A parkolóban hagyjuk a gépkocsit, és csodáljuk meg az előttünk magasodó Mount Rainer hegyet. Ennek legmagasabb pontja 4392 méter, amelyet – s ez szinte hihetetlen – bárki megmászhat, ha megfelelő fizikai állapotban van, és nem sajnál a hegymászásért több mint 150 dollárt. A Sunrise Visitor Centerben lehet jelentkezni a hegymászásra, de felszerelést mindenkinek magának kell hoznia. Így azután a Columbia csúcsra mindenki feljuthat, de a kijelentésemet úgy módosítanám, hogy mindenki, akinek van felszerelése. A túrák nyaranta hajnalban indulnak, és késő estig tartanak. Ott jártamkor kora délután egy 12 fős csoport ereszkedett lefelé a gleccseren, s ez a társaság engem a “Zúg a Volga” című dalocskához illusztrált ének könyvbeli képre emlékeztetett, hiszen valamennyiüket egy lánccal kötötték össze, így aztán az egy mindenkiért, mindenki egyért alapon haladt a menet, azaz egy rossz mozdulat esetén többen kerültek volna nehéz helyzetbe.

Hagyjuk most már magukra a hegymászókat és kezdjük meg mi is a túrát, amely a nem jó fizikai állapotban lévőknek felér egy remek csúcsmászással. A megfelelő mennyiségű folyadék kézhezvétele után a kijelölt ösvényen induljunk el, amely jelen esetben, azaz július közepén sem mindig egyszerű vállalkozás, tekintettel az irdatlan mennyiségű hóra, amelyen nem csak át kell gázolni, hanem az olvadó hóból folyó lét is ki kell kerülni. Bármilyen meleg is az időjárás, a szandált felejtsük el, hacsak nem akarunk jéggé fagyott lábbal visszatérni a gépkocsihoz. Ha pedig valaki heves szívdobogást érez, az azonnal álljon meg pihenni, mert 2000 méter felett bizony másképpen viselkedik a szervezet.

A Sunrise Visitor Centerből induló ösvények közül a Mount Fremont kilátóhoz vezető utat választottam, amely meredeken halad. A kilátópont 2189 méter magasan van, a túra pedig minimum 2 órát vesz igénybe. A fáradtságot azonban érdemes legyőzni, mert a kilátóból gyönyörű panoráma tárul a turista szeme elé. Mögöttünk a Mount Rainer északkeleti oldala magasodik, előttünk a völgyben pici tavak csillognak. A Forest Lake tőlünk jobbra, az Affi vízesés (Affi Falls) pedig balra található. Amikor felértünk a kilátóba, mindenképpen pihenjünk ott minimum 40-60 percet. Szervezetünk ez alatt szokja meg a magaslatot, s a látszat ellenére a lefelé vezető út sem egyszerű dolog. A köves ösvényen nincs korlát, így sokat kell egyensúlyozni, amíg a völgybe visszaér az ember.

Természetesen más túrák közül is válogathatunk, hiszen a parkolóból számtalan lehetőség nyílik a rövidebb-hosszabb kirándulásokra. Mindenképpen figyeljünk azonban arra, hogy fizikai állapotunknak megfelelő távot válasszunk! Amikor a gyalogtúrát megtettük, induljunk vissza azon az úton, amelyik ide vezetett (egyéb lehetőség itt amúgy sem nyílik) és keressük fel a park másik nevezetes pontját, a Paradise-t, azaz a Paradicsomot. Ekkor a Mount Rainer fehér déli oldala tárul elénk. A Paradicsomban lévő parkolóból egy újabb kirándulásra indulhatunk, de előtte együnk valamit, hiszen ez a túra a legnehezebbek közé sorolható. A cél a 2251 méter magasan fekvő Mc Clure szikla, amely alatt iszonytató mélység tátong. A túra időtartama felfelé legalább 2 órát vesz igénybe, figyeljünk arra is, hogy még a sötétedés beállta előtt visszaérjünk a parkolóba. A havas hegyoldalban a meleg nyári nap alatt gyalogolva furcsa érzései támadnak az embernek, s javaslom azt is, hogy félóránként rövid pihenőre szakítsuk meg utunkat. A szikláról szépséges kilátás tárul a Mount Rainer kicsipkézett oldalára, valamint a lent húzódó Paradise-Stevens gleccserre is. A távolban pedig picike ház tűnik fel, s ez már a 3105 méter magasan fekvő táborhely, ahonnan a profi hegymászók a Mount Rainer meghódítására indulnak.

Vadság, havas hegyoldalak, éles sziklák, vízesések, harapni való levegő, azúrkék ég, szikrázó napsütés – ez a Mount Rainer Nemzeti Park. Télen a terület zárva van, hiszen errefelé már november elején vastag hótakaró lepi el a tájat.

Lassan búcsúzunk a Mount Rainertől, hiszen a napkorong is elérte már a nyugati látóhatárt. A 12-es út a parkból kelet felé halad tovább, s ezen induljunk mi is el. 65 mérföld megtételét követően Yakimába érkezünk, amely Washington állam déli részének kedves kisvárosa. Itt biztosan találunk motelt, a 30 dollárostól kezdve egészen a 100 dolláros kategóriáig.

Yakima – Spokane- Kellogg (Idaho)

Hosszú mérföldek jellegtelen úton --- Spokane, a nap városa --- Vadállatok a fedélzeten --- Idaho: sötétben a félelem vidéke

A Mount Rainer-ben tett kalandozás után senki sem panaszkodhat arra, hogy nem aludt jól. Én sem… Éppen ezért használtam ki azt, hogy déli 12 óráig maradhattam a motelszobában, a ragyogó napsütés pedig fürdésre csábított a medencénél. S mivel tudtam, hogy ez a nap a vezetésé lesz (a Sziklás hegység nyugati vonulatait szerettem volna elérni), így feleslegesnek láttam minden sietséget. A gyorséttermi ebédet követen indultam csak el, s ekkor már délután 2 óra volt.

Yakimától az északnak vezető 82-es autópálya Ellensburg előtt éri el a Seattle felől érkező 90-es államközi sztrádát, amely ezek után kelet felé halad. A kissé jellegtelen úton majdnem 200 mérföld vár ránk, amíg elő nem bukkannak a Sziklás-hegység (Rocky Mountain) első hegyoldalai, addig azonban egy lapos, unalmas területen suhanunk át – a sebességgel ennek ellenére bánjunk óvatosan! A Cascade Range és a Sziklás hegység közötti rész főleg a mezőgazdaságból él, de aki egy kis fürdőzésre vágyik, annak félúton érdemes megállnia a Moses tónál (Moses Lake), amelyben nemcsak úszkálni, de jet-skizni is lehet. A közelben lévő repülőtérre Seattle-ből érkeznek a járatok és akár egy napos kirándulásra is be lehet fizetni Seattle-Tacoma légikikötőben. A Moses Lake déli oldalán a Columbia Nemzeti Vadállat Parkban betekintést nyerhetünk a környék állatvilágába, s ehhez még pénzt sem kell fizetnünk.

A kis kitérő után a 90-es autópályán lassan megközelítjük az állam legkeletibb nagyvárosát, Spokane-t. Washington (nem D.C.!) keleti része egy nagy medence, s innen már láthatóak a Sziklás hegység vonulatai. A két hegység közé zárt területen gyakran esik az eső. Ennek ellenére Spokane indián neve: a nap városa.

Spokane hangulatos település, néhány felhőkarcolóval és egy csodás vízeséssel, amelyet nem szabad kihagyni. A városban a Spokane folyó kanyarog, s észak felé fordulva keressük meg a Monroe hidat, innen csodálható meg a legjobban a Spokane Falls 20 méteres zuhatagja.

Spokane – amint azt már említettem - nagyon közel fekszik az államhatárhoz, s nemsokára a 90-es út átlép Idahóba. Idaho vad, hegyes, erdős vidék, akik szeretik a természetet, azok hosszú órákat tölthetnek itt. A Coeur D’Alene bányavidékén lépünk be az állam nyugati kapuján. Hihetetlen, hogy ezen a tájon mekkora munkával épült meg az autópálya, amely utat tör a sötétzöld fenyvesek között. Akik este teszik meg ezt a szakaszt, nagyon vigyázzanak, hiszen a vadállatok ekkor indulnak el éjszakai útjukra. Számtalan halálos balesetet okozott már egy nagy sebességgel közlekedő gépkocsi és egy vad találkozása, s a rutintalan vezetőknek nem is javasolják az éjszakai autózást. Különben is hamarosan egy kedves kis település, Kellogg csábít megállásra. Egyrészt az itt található 32 dolláros kényelmes tiszta motelben érdemes megszállni, másrészt Kellogg hegyoldalában egy kabin segítségével kellemes kirándulást tehetünk. De csak másnap. Hiszen már beesteledett, ez a szerda is véget ért.

(folytatása következik)